A 200 éve született Jókai Mórról és a Jókai-kutatásról Hansági Ágnest, a SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszék professzorát és Bényei Petert, a DE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézet docensét Farkas Evelin kérdezte a 96. Debreceni Ünnepi Könyvhéten.
Farkas Evelin: Emlékeztek arra, amikor először találkoztatok Jókai-szöveggel? Volt fontos Jókai-élményetek még a kutatói érdeklődés előtti időkből?
Hansági Ágnes: Először is nagyon szépen köszönöm a meghívást. Ha az első Jókai-élményemről kérdezel, az az igazság, hogy nem tudom felidézni. Tipikus általános iskolás voltam, akinek a kötelező olvasmányok, és amelyek felé a nagyszülők-szülők terelgették, biztosan nem kellettek. Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik létrával olvastak: tehát amit eldugtak előlem a legmagasabb polcra, mert nem „gyerekeknek való”, azt próbáltam lepiszkálni, például Diderot Az apácáját, meg Romain Rolland Az elvarázsolt lélek című regényét, ezek sokkal attraktívabbnak tűntek akkor. Úgyhogy nekem Jókai nagyon későn jött. Már doktorandusz koromban kezdtem el intenzíven Jókait olvasni, ekkor történt a fordulat, és ezzel el is dőlt a további sorsom. A Konstanzi Egyetemen, német nyelvi közegben, ahol német romantikával foglalkoztam éppen, és valami párhuzam miatt elővettem A kőszívű ember fiait, akkor egyszerűen lehullott a hályog a szememről – ami külföldön néha megtörténik, amikor az ember egy kicsit elidegenedik a saját anyanyelvétől, és képessé válik másképpen rápillantani a jól ismert olvasmányokra. Páratlan nyelvi univerzum tárult elém.
Bényei Péter: Érdekes, nekem is a Kőszívű volt az első nagy aha-élményem, szintén PhD-s koromban, de nekem vannak jóval korábbi emlékeim is Jókairól. 9-10 évesen váltam önálló olvasóvá, s az elsők között Rejtő-könyveket s korosztályom akkori nagy kedvencét, Karl May Winnetou-regényeit olvastam. 12-13 éves koromban viszont valamiért a Jókai-regények is a kezembe kerültek – nem szülői/iskolai unszolásra, nyilván azért, mert ekkor (a ’80-as évek első felében járunk) még magától értetődő dolog volt, hogy az ember olvas, és Jókait (is) olvas, s mindenki könyvespolcán akadt tőle néhány kötet. Így én is szorgosan elolvastam az otthoni Jókai-könyveket (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Fekete gyémántok stb.): s bár az És mégis mozog a föld kivételével különösebb hatással nem voltak rám, arra sem emlékszem, hogy az idegen szavak vagy a hosszas leírások miatt félredobtam volna Az arany embert vagy bármelyik más regényt. Fura módon sem a középiskolából, sem az egyetemi éveimből nincs meghatározó Jókai emlékem. A már-már kultikus olvasói élménypillanatom 2001-ig váratott magára, amikor (immár doktori hallgatóként) a Kőszívűről írtam első tanulmányaim egyikét: élénken emlékszem, ülök az akkori lakásunk kis konyhájában, s arról ábrándozom, hogy mennyire élvezetes ez a regény, s milyen sokszor fogom még azt lelki/szellemi élvezettel olvasni. Aztán 16 év múlva jól hoppon maradtam: sem a tanulmány, sem a regény nem állta ki az újraolvasás próbáját, s a készülő Jókai-kötetembe végül egy újonnan írt (szakmailag jobb, de kevésbé lelkes) Kőszívű-tanulmányt tettem be. Idén januárban viszont kiderült, hogy nem a regényben van a hiba: egy levelezős órára készülve gyors tempóban újraolvastam a Kőszívűt, s meglepődve tapasztaltam, hogy tényleg mennyire magával ragadó, élvezetes olvasmány, s mennyire komplexen megírt szöveg. Most először vettem észre például, hogy Baradlayné 39 éves, tehát kb. 19 éves korára megszülte mindhárom gyermekét; s hogy konzervatív, maszkulin tekintélyelvű, kőszívű férje igenis szereti a feleségét, s bár a férj szívbetegsége miatt húsz évig nem éltek házaséletet, van közöttük kölcsönös intimitás. Ez leginkább ott derül ki, amikor ez az „alabástromszobor” keménységű és törékenységű nő két alkalommal (előbb Jenő kivégzésekor, majd Richárd felmentésekor) férje arcképéhez beszél. Ajánlom mindenkinek a két katartikus jelenet újraolvasását: világosan megmutatja, hogy Jókai milyen árnyaltan szituál egyes életjeleneteket, s hogy mennyire rétegzettek és sok regiszteren kommunikálnak a regényei: írja a szabadságharc nagy mítoszát, régi és új, gonosz és jó fekete/fehér harcát, s közben egy közel sem idealizált, hétköznapi hangoltságú családi dinamika sokszínű folyamata is kirajzolódik a mitizált szereplők körül.
Farkas Evelin: Miben látjátok az elmúlt évtized Jókai-kutatásának legfontosabb eredményeit, illetve ti kutatóként milyen kérdésekkel közelítettétek meg a szövegkorpuszt?
Bényei Péter: Három fontos tendenciát emelek ki, s itt azért ragadom magamhoz elsőként a szót, mert Áginak mindháromban fontos szerepe van és volt. Az elmúlt (inkább két) évtized Jókai-kutatásának legjelentősebb eredménye, hogy a szakma végre elkezdte feltérképezni és leírni a hihetetlen tágasságú Jókai-korpusz addig alig ismert szegmenseit. Előtte sokáig túlnyomó többségben 10-15 kanonizált regényre fókuszálva születtek a kis és nagy Jókai-portrék: Jókai viszont írt 60-70 (változatos témájú, de közel sem egyenetlen színvonalú) regényt, emellett egészen tekintélyes novellisztikája van, színpadi szerző és drámaíró is volt, verseket publikált, ráadásul vérprofi újságíró, szerkesztő volt, hatalmas publicisztikai életművet hagyva maga után (közel sem soroltam fel mindent). Ma már kiváló tanulmányok, konferenciakötetek, monográfiák tárgyalják ezen művek, korpuszok egy jelentős részét, s azok legkülönfélébb irodalom- kultúr- és sajtótörténeti kontextusait. Nagyon jellemző például, hogy a februári háromnapos bicentenáriumi Jókai-konferencia bő 30 előadása közül csak egy fókuszált a korábbi nagy Jókai-kánonba sorolható regények egyikére – de Kalla Zsuzsa is elsősorban a korabeli sajtó- és ismeretterjesztő diskurzusok kontextusában beszélt a Fekete gyémántokról. Nagyon sok kiváló kollégám mellett Hansági Áginak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ez a folyamat a kétezres évek elején elindult, s 20 éve töretlenül tart, ráadásul az Ági irányításával új lendületet kapó kritikai kiadások is sok új eredményt ígérnek.
Az elmúlt bő húsz év második jelentős szakmai hozadéka, hogy lényegében törölte vagy átírta azokat a Jókai írásmódra tapadt, közhelyes és terméketlen értelmezői paneleket, melyek sokáig formálták a Jókai-értést. Jókai a nagy mesemondó; a korszerűtlen romantikus, akinek fantázia uralta elbeszélései messze elmaradnak a realista és/vagy modern európai próza mintáitól; s persze Jókai a közönségigényt kielégítő, pénzhajhász lektűríró, akinek happy end-del záruló regényei illúziókeltően optimista világlátást sugallnak. Ezek a stigmák szépen lassan felszámolódtak, azáltal, hogy felnyíltak az életmű elsődleges kontextusai, valamint egyre több szoros szöveginterpretáció született a regényeiről: Jókai ismerte és értette a modern kor gyökeres átalakulását, a társadalmi- és sajtónyilvánosság kibontakozását (regényeit először a napi- hetisajtóban, tárcákban publikálta), tisztában volt kora világirodalmi jelenségeivel, számos műfaji/poétikai mintát áthasonított ezek közül – de nem sorolom tovább, a lényeg, hogy sokkal árnyaltabb, gazdagabb komplexebb a Jókai-képünk, -értésünk, -olvasásunk, mint korábban.
A harmadik észrevételem talán szubjektívebb, de itt válaszolok érintőlegesen a kérdés második felére is. Egy aktuális Jókai-kutatásom, s számos kollégám munkája kapcsán a közelmúltban tudatosult bennem, hogy a Jókai-életműben mennyi nagy összefüggő, komplex „történet” van, melyek összeköthetővé és átjárhatóvá teszik a prózai és a publicisztikai korpusz (történetileg is eltérő) szövegeit. Ebben a szellemben és kontextusban ír Kiss A. Kriszta Jókai autofikcióiról, önéletrajzi szövegeiről, Hansági Ági a falusi történetekről, Radnai Dániel Jókai utazási irodalmáról, Fried István Jókai téma- és motívumismétlődéseiről stb. – jómagam pedig a közelmúltban annak indultam utána, hogy a regényekben és publicisztikai írásokban nagyon gyakran felbukkanó öngyilkosság kérdésköre milyen egzisztenciális és lélektani árnyaltsággal bontakozik ki az életműben.
Hansági Ágnes: Sokáig úgy élt a köztudatban, hogy Jókai lélektanilag süket. Az Péter érdeme, hogy ma már tudjuk, mennyire képzett volt pszichológiából, és mennyire tudatosan gondolkodott el pszichológiai kérdésekről. De visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy mi is adott irányt a kutatásnak. El kell mondanom, hogy az itt jelen lévő Imre László professzor úr egyik alapvető tanulmánya nélkül aligha indultam volna el ezen az úton. Tanár úrnak A romantikus irodalomalapítás ambivalenciája című cikke elsősorban Kisfaludy Károlyra fókuszál, de a magyar romantika egészéről tesz olyan állításokat, amelyek segíthetnek megérteni a 19. század magyar irodalmi folyamatait. Ennek a tanulmánynak az egyik legfontosabb állítása Jurij Lotman Puskin-értelmezésére, mint megvilágító analógiára hivatkozik, nevezetesen hogy a magyar romantika kritikai módon reflektál az angol és német romantika fejleményeire, nem egyszerűen átvesz műfajokat, hanem ezeknek az új műfaji formáknak sokszor rögtön a paródiáját honosítja. Egyfajta megszüntetve megőrző kanonizációs folyamat zajlik, azaz nagyon sok minden eleve ironikusan, parodisztikusan jelenik meg nálunk egyáltalán. Tehát nem úgy kell elképzelnünk, hogy „utángyártanak” egy komplex műfaji formációt, majd kitalálják a paródiáját, hanem rögtön parodisztikus színezettel jelennek meg új formák és témák. Engem ez a tanulmány segített hozzá, hogy megértsem, valószínűleg Jókainál is erről lehet szó. Ez akkor nagyon fontos belátás volt, kijelölte számomra az utat, hogy miként lehetne, hogyan kellene Jókaihoz hozzányúlni.
A legfontosabb elmozdulás az elmúlt 15–20 évben az, hogy most folyik szisztematikus, a szerző életművét átfogó kutatás. Amikor egyetemre jártam, akkor az ELTE-n úgy is le lehetett diplomázni, hogy egyetlen sort sem olvasott a hallgató Jókaitól. Az volt a konszenzus: Jókai nem annyira fontos, „komoly” szerző, szemben mondjuk Kemény Zsigmonddal. Nagyon sokat vitáztam az elmúlt 20 évben középiskolai tanárokkal, kollégákkal is. Meggyőződésem, hogy ha a tanárokat nem tudjuk meggyőzni arról, érdemes és fontos Jókait tanítani, mert egyszerűen nem lehet nem tudni a magyar irodalom egyik legnagyobb újítójáról, teljesítményéről, akkor vesztettünk. Az emlékév kapcsán a generációmból vagy a még korábban végzettek közül többen is beszámoltak arról a közösségi oldalakon, hogy amikor a hetvenes-nyolcvanas években egyetemre jártak, tiltakoztak „Jókai” ellen, visszautasították, hogy Jókaiból kelljen vizsgázniuk, és ezt a tanáraik elfogadták, jóváhagyták. Ez is azt mutatja, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekre az a közvélekedés alakult ki, miszerint ez az életmű nélkülözhető. Sok esetben az ellenállás, az elutasítás az olvasástapasztalat hiányából, az információhiányból is fakadt. A legnagyobb változás az tehát, hogy beszélünk róla, olvassuk, foglalkozunk vele, születnek jó elemzések – most már nem „ciki” Jókait olvasni, sőt. Szerencsére a Jókai-korpusz annyira gazdag, hogy aligha van olyan, akinek ne tudnánk találni megfelelő olvasmányt. A vájt fülű, nagyon művelt és a kezdő olvasó is találhat olyan szöveget, ami kielégíti az igényeit.
Bényei Péter: Egyetértek Ágival: aki (még) szeret olvasni, s elsajátította a lassú olvasás valamely fokozatát, szinte bármit levehet Jókai virtuális könyvespolcáról – ott gazdag, változatos, érdekes történetvezetésű szövegeket talál, a hatalmas korpuszból előbb-utóbb valamelyik biztosan elnyeri a tetszését. Nemrégiben a debreceni Dóczy Gimnáziumban részt vettem egy Jókaira emlékező eseményen, amelyen sok más program mellett a gimnázium mai és korábbi diákjai beszéltek röviden egy-egy Jókai-olvasmányélményükről. Meglepetésemre egy 18 éves diáklány Jókai utolsó, alig ismert regényéről, a Börtön virágáról beszélt lelkesen – a többiek pedig (fiatalok, idősebbek) nagyon eltérő karakterű és megszólítóképességű Jókai-szövegeket – A cigánybárót, a Fehér rózsát, a Sárga rózsát, Az arany embert és a Mire megvénülünket – választottak.
Farkas Evelin: Ahogyan említettétek is, a Jókai-életművel kapcsolatban régóta fontos kérdés a középiskolai tananyagban elfoglalt helye, a regények taníthatósága. Ti A kőszívű ember fiai mellé – vagy helyett – mit tennétek kötelező olvasmánnyá az író szövegei közül?
Hansági Ágnes: Mindenképpen novellákat. Egyébként a jelenlegi kötelező olvasmányok között van olyan, amit én is javasolnék: A huszti beteglátogatók egy kevésbé rutinos olvasó számára, vagy például egy gyerekolvasó számára is jól olvasható. De ugyanígy „jól tanítható” volna A mennyei parittyakövek. Arról szól, hogy az asszonyok a gyerekekkel menekülnek a törökök elől, és váratlanul jön a jégeső. Hogy mitől „mennyei parittyakő”? Hát attól, hogy a török nem látott még ilyet, nincsen „szava” a jégesőre. Ezzel játszik el a szöveg. Szembesít bennünket a nyelv és a gondolkodás működésével: hogy azt tudjuk megnevezni, amit tapasztaltunk, és ennek kapcsán nagyon sok mindenről lehet beszélgetni a gyerekekkel Jókairól.
Bényei Péter: A közhiedelemben az él, hogy Jókai megutáltatja az olvasást a gyerekekkel – de a kiváló irodalom-módszertanos Fenyő D. György tapasztalata szerint ma már egy budapesti elitgimnáziumban is komoly kihívás Az arany embert tanítása, s bizony a leendő középiskolai tanárok, a magyar szakos egyetemisták többsége számára is nehezen befogadható kötelező a Jókai-klasszikus. Nem egyszerű tehát a helyzet, s nem feltétlenül tudunk elővarázsolni a kalapból olyan Jókai-szöveget, amely egy csapásra élvezhetővé tenné írásait, s megmentené a Jókai-tanítást. A helyzet persze korántsem reménytelen, hiszen a Jókai-próza már szóba hozott rétegzettségére, több szintű kommunikációjára rá lehet kapcsolódni, s rá is lehet vezetni erre a diákokat: erre sok írás alkalmas, ilyenek az Ági által említettek is. De a Jókai-szövegek lényegi alapkaraktere még az ironikus játékosság, a többfordulatos humor – de az aktualitás vagy az aktualizálhatóság is. Jókai nem csak a saját korának folyamatait értette: érdemes átfutni (az amúgy csak harcedzett olvasóknak ajánlható) A jövő század regénye szerzői előszavát, melyben a jövőt imagináló Jókai nagyon világosan beszél a nemzetek észnélküli harcáról, fegyverkezéséről, a társadalmi és politikai korrupció működéséről, az iparosodás okozta környezeti katasztrófa fenyegetéséről, a nők kiszolgáltatott társadalmi helyzetének orvoslásáról stb. Ezek persze korának jelenségei is, de később, napjainkban még aktuálisabbak lettek. Aktualizálhatósága miatt is ajánlanám tanításra (akár a Kőszívű helyett) az 1848-49 eseményeit történeti- emlékezeti, esztétikai szempontból egyaránt izgalmasan cselekményesítő Forradalmi és csataképek novelláit, vagy az 1850-es években lezajlott orosz-török krími háború idejére/terére elkalauzoló Véres könyv című novellaciklus írásait, melyek (sajnos) a mostani világpolitikai történések miatt elég aktuálisak.
Az egyik kedvencem ebből az alig ismert könyvből A rossz hely című novella, amelynek orosz tábornoka kíméletlenül legázolja az útjába eső kisvárosok lakosságát, megalázza a térden állva könyörgő anyákat, majd aztán a zárlatban Szevasztopol katonai parancsnokaként nemcsak a várost veszíti el, de minden családtagját is, amely őt is (a szó szoros értelmében) térde kényszeríti – ilyen erejű performatív esztétikai „igazságszolgáltatással”, az élet megtörtént szörnyűségeit imagináriusan „megbosszuló” művészi aktusssal egyedül Tarantino Volt egyszer egy Hollywood című filmjében találkoztam, amelyben Brad Pitt karaktere részegen elintézi a Sharon Tate házához érkező Charles Manson klán tagjait, egyben megakadályozva (az amúgy megtörtént) bestiális gyilkosságot.
Farkas Evelin: Ha már egy filmes párhuzam került szóba: szerintetek érdemes lenne valamelyik Jókai-művet megfilmesíteni/sorozatot csinálni belőle, hogy ezzel is új olvasók kapjanak kedvet a szövegekhez?
Hansági Ágnes: Egy rossz filmmel sokat lehet ártani, szóval a rendező kiléte a legfontosabb. Meg kell mondjam, egy Herendi Gábor-adaptációt azért szívesen látnék. András Ferenc, a Veri az ördög a feleségét rendezője annak idején szerette volna megcsinálni Cserhalmi Györggyel a Szeretve mind a vérpadig című regény feldolgozását, sajnos ez nem készült el, az okairól az életrajzában is olvashatunk.
A Szeretve mind a vérpadig azért is izgalmas regény, mert minden Jókaival kapcsolatos sztereotípiát megcáfol: kifejezetten takarékosak a leírások, gyorsak a váltások, végig az árulás pszichológiájával foglalkozik, azt feszegeti, meddig tart ki valaki egy ügy mellett. Szerintem a mai magyar társadalomban biztos, hogy sokakban rezonál ez a kérdés. Szegeden egy alkalomra ezt a regényt vittem be, az egyik legkedvesebb tanítványom nevetve mesélte később, hogy nemcsak ő, hanem a nem bölcsész anyukája és nagymamája is elolvasták, nyilván már annak alapján, amit ő mesélt nekik a saját olvasástapasztalatáról. És mindhármuknak tetszett. Azt gondolom, hogy igenis vannak olyan regények, amiket kézről kézre lehet adni még ma is, és a 21. századi olvasó számára is érdekesek tudnak lenni. Jó film elvileg bármiből lehet, forgatókönyv kérdése minden.
Bényei Péter: Nem hinném, hogy Jókai népszerűségének újraéledését ettől lehetne remélni, bár olvasásának relatív kiterjedtségét korábban az 1960-as, ’70-es években készült, sokáig népszerű, de nem túl színvonalas filmadaptációk is nagyban segítették. Szerintem csak egy nagyon komoly, hollywoodi léptékű költségvetésből és filmszakmai kidolgozásból lehetne mondjuk A lőcsei fehér asszonyból vagy A jövő század regényének kalandosabb részéből (mai elvárásokhoz mérten is) jó és élvezhető filmet csinálni. Az viszont kétségtelen, hogy Jókai elképesztő mennyiségű, változatos történetet írt, egészen különös tehetsége, ösztöne volt a legkülönfélébb élethelyzetek, gondolatok, megtörtént vagy elképzelt események fiktív történetté formálásához: azt gondolom, ha ma élne, akár sikeres forgatókönyvíró, de még inkább sorozatok kitalálója (creator), showrunner vagy akár mások által elindított sorozatok epizód- és jelenetírója lehetne bárhol a világon. Ha egy dramaturg, egy rendező vagy egy sorozatgyártó venné a fáradtságot, és nekiülne a Jókai-korpusznak, biztosan számtalan film- vagy sorozatötletet találna benne. Mondok egy konkrét példát. Minden idők egyik legnézettebb Netflix-sorozata, a Squid Game (Nyerd meg az életed) arról szól, hogy eladósodott embereket gyűjtenek össze egy lakatlan szigeten, ahol azok (gyerekjátékokat imitálva) lényegében élet-halál harcot vívnak egymással, hogy az egyetlen életben maradó elnyerje a minden halott után egyre növekvő pénzösszeget. S mi az alapötlete a Véres könyv egy másik novellájának, A veszélyes sakkjátszmának? Nyolc fegyelmi vétséget elkövetett katonának „kieséses” sakkjátszmaversenyben kell eldöntenie, hogy (parancsnoki kegyelemből) ki maradjon életben: aki veszít, azt fejbe lövik (mint sokszor a sorozatban a játékosokat), s végén csak egy „nyeri meg” az életét.
Hansági Ágnes: Nemes Nagy Ágnes a Jókai Móric bánata című cikkében éppen arról beszél, mekkora pazarlás nem megfilmesíteni a Jókai-regényeket, hogy amit megtesznek a franciák, az angolok, vagyis hogy a nagy klasszikusaikat időről időre megfilmesítik, mi miért mulasztjuk el. Nemes Nagy annak ellenére állítja, hogy Jókai „előre dolgozott” a film számára, hogy a regények legfőbb értékének a nyelvet tartja, „Jókai nyelvének hódolójaként” beszél önmagáról. A Várkonyi-filmeket viszont szeretném megvédeni, mert egyrészt a korabeli, rendelkezésre álló filmes eszköztárat maximálisan kihasználták, másfelől az Egy magyar nábobban és a Kárpáthy Zoltánban a kor és talán a huszadik század legnagyobb színészei játszottak, Latinovits, Ruttkay Éva, Bessenyei, Darvas Iván, Básti Lajos, Mécs Károly, Tordy Géza, Venczel Vera, és az élő legenda, Kovács István. Ezek a közönségfilmek nagyon komoly színészi teljesítményekkel váltak, meggyőződésem szerint méltán, a magyar filmtörténelem legnézettebb filmjeivé.
Bényei Péter: Igen, ezek az adaptációk valóban hatásos, milliókat megmozgató közönségfilmek voltak, s abban is egyetértek, hogy a saját történelmi/társadalmi kontextusukban, koruk filmtechnikai adottságainak függvényében érdemes róluk véleményt formálni. Ugyanakkor fontos megjegyeznem, hogy Nemes Nagy Ágnes már 1979-ben azért bírálja élesen ezeket a filmadaptációkat az említett kritikájában, mert közel sem nem aknázták ki azt a filmes potenciált, melyet a 19. századi Jókai-regények kínáltak az eljövendő filmművészet számára.
Farkas Evelin: Nemcsak Nemes Nagy Ágnes vallja magát Jókai hódolójának. Bródy Sándor Jókai – az ember: Jegyzetek Jókairól című írásában rajongóként idézi fel első találkozásukat. Áhítattal mutatja be az írót: meglepődik, hogy egyáltalán beengedik hozzá; hangját dicséri, annyira elkápráztatja és megzavarja a jelenléte, hogy nem is tud odafigyelni arra, amit mond. Valóban ekkora „sztár” volt Jókai a maga korában – akár még külföldön is? És ha ma élne, vajon hogyan viszonyulna a mai kultúránkhoz?
Hansági Ágnes: Az áhitat talán nem a legjobb szó. Bródy szerette Jókait, és képes volt egyszerre szeretni és látni. A visszaemlékezéseiben egyszerűen fel merte vállalni azt az érzést, amit a generációja, a környezete érzett Jókai iránt. Bródy kimeri mondani azt, amit sokan nem: hogy Jókai művészi tehetsége okossággal, elképesztő képzettséggel, műveltséggel és sármmal párosult, nem lehetett „fölé nőni”, aki egy időben élt vele, annak nem volt esélye arra, hogy „legyőzze”. Mert ezek a képességek, készségek, tulajdonságok ritkán állnak össze egyetlen emberben. Ha pedig igen, akkor az a kortársakra nézve valódi csapás. Bródy, aki Feszty Árpád legszűkebb baráti köréhez tartozik, már jóval azelőtt megismerte Jókait, hogy Feszty Árpád megkérte volna Jókay Róza kezét. Bródy Sándort ugyanis Jókai hozta ki a katonai fogdából. Bródy még elsőkötetes pályakezdő, amikor kétségbeesetten és sikertelenül próbál segítséget kérni mindenkitől, és ismeretlenül írt Jókainak is, aki ellentétben másokkal, valóban közbenjárt az érdekében. Bródy a visszaemlékezéseiben ezt a történetet igen költőien meg is írta. Egyszer csak kinyílt a cellája ajtaja, megjelent egy parancsnok, és azt mondta neki, hogy pakoljon össze, mert „jött érte” Jókai. Elintézte, hogy kiengedjék és leszereljék. Később is, ha kellett, támogatta, állásért folyamodott a számára, ellátta ajánlólevéllel, adott neki kölcsön, elolvasta az írásait. Jókai körül nemcsak azért gyűlnek össze a fiatal írók, mert fontos lapokat szerkeszt. Ekkoriban ő „az író”, ma már elképzelhetetlen regényeinek és novelláinak a hatása. Az irodalmi hatás mellett azonban a kortársak hozzá való viszonyulását legalább ilyen mértékben befolyásolta Jókai személyes kisugárzása, vonzereje, erről a sármról nemcsak Bródy, mások is megemlékeznek. A 19. század legbefolyásosabb „kanonizátora”, Georg Brandes „grand segnieur”-nek nevezte a találkozásuk után.
Hogy a kérdés második felére válaszoljak: olyan típusú alkotó lenne ő ma is, aki mindenfélét ír. Azt tudni kell, hogy rettenetesen foglalkoztatta a nyelv, a nyelv működése. Jókainak többször is lehetősége lett volna nyelvet váltani, és tudott annyira jól németül és franciául, hogy meg is tehette volna, de akárcsak Márai Sándor, gondolkodott egy kicsit, majd nemet mondott. Pedig pontosan ismerte Turgenyev pályamodelljét, ugyanaz az Otto Janke adta ki németül mindkettőjüket, voltak Berlinben közös barátaik. Tudta, hogy nem lesz olyan népszerű és gazdag, ha Pesten él és magyarul ír, mert tisztában volt azzal is, hogy nincs fordítás veszteség nélkül. De mániákusan szerette a magyar nyelvet, szavakat, kifejezéseket gyűjtött, foglalkoztatta a hangzás kérdése. És volt annyira magabiztos, hogy vállalta a fordítással járó veszteséget. Demeter Tibor Bibliographia Hungarica-ja, számos, Kiséry András és Király Péter nevéhez fűződő kutatás megerősíti, hogy máig ő az egyik legtöbbet idegen nyelvre fordított magyar szerző. Gottfried Benn 1935. augusztus 30-án és 31-én a Fekete gyémántok 8. kiadását olvasta, erről az Elinor Büllernek szóló levelekből tudunk. Az látszik, hogy nem szükséges magyarázni, ki a szerző, és mi ez a regény, Benn úgy hivatkozik az esti olvasmányára, hogy biztos lehet benne, a színésznő pontosan tudja, melyik könyvre utal, ismeri a szerzőt. Vagyis abban biztos vagyok, hogy ma is nagyon sikeres lenne, de megtartaná az anyanyelvét, és persze, lehet, hogy csinálna influenszer-dolgokat, mert a médiumok is foglalkoztatták, de nagyon komoly irodalmat is próbálna írni, kísérletezne is.
Bényei Péter: Az író és újságíró, közéleti szereplő Jókai igazi közvéleményformáló sztár volt a saját korában, aki amellett, hogy az irodalmi és újságírói munkáiból meg tudott élni (javarészt tehát a piacra dolgozott), halálosan komolyan vette a tudásközvetítés feladatát is – s ez utóbbi tekintetben mindenkihez igyekezett beszélni, nemeshez és paraszthoz, íróhoz és írni/olvasni épphogy megtanulóhoz, valamiképpen tényleg mindenkit el akart érni. Mit tenne egy ilyen küldetéstudatú figura a második/harmadik nyilvánosság korában? Biztosan alkalmazkodna, még az is lehet, hogy az influenszerkedésnek egy intellektuális változatával is megpróbálkozna, nem tudom. Mindenesetre prózájában, publicisztikájában és akár modern médiumokon keresztül igen fontos dolgokat mondana el a mai világról, ebben biztos vagyok.
S hogyan viszonyulna a mai világhoz a politikus Jókai, aki fél életében (vagy talán pontosabb így fogalmazni: a harmadik párhuzamos életében) parlamenti képviselő is volt? Ez már fogasabb kérdés. Jókait sokat bírálták írásmódja miatt a kortárs irodalomkritikusok, de mindez össze sem hasonlítható azzal a lejárató vagy gúnyolódó cunamival, melyet a kortárs sajtóban kapott a politikus Jókai. Főleg azt követőn, hogy a forradalom íróikonja (’48/49 alakítója és emlékezeti rögzítője) szoros barátságot kezdett ápolni a császári családdal: Erzsébet királyné olvasta a regényeit, Rudolf főherceggel egy nagyon fontos ismeretterjesztő munkát indított el, s Ferenc József is kedvelte az írót, tudtommal egy alkalommal titokban, saját büdzséjéből ki is segítette a pénzügyi gondokba kerülő Jókait. „Te vén gyerek, te kegyleső, te / Fakó költő, nem velszi bárd” – sorozza meg Reviczky Gyula 1883-as Fakó poéta című (egy általam amúgy kedvelt, igazságtalanul indulatos, de nagyon jól megírt) versében a császárhoz lojális, kormánypártivá avanzsáló Jókait, de azért rögzítsük: Jókai soha nem lett „áruló”, megalkuvó politikus, sőt, igazából azért nem volt jó politikus, mert ebben a társadalmi státusában is jó ember maradt. Úgyhogy egy dolog biztos: ahogyan ma felszínes influenszer sem lenne (s az USA-ba se menne sorozatírónak), ugyanúgy nem lenne ma megalkuvó politikus Jókai Mór.
Hansági Ágnes: Jókai annyira népszerű és ismert volt nemcsak Európában, de világszerte, hogy nem szorult rá az uralkodó kegyeire. Nem kifejezetten gazdag, de stabil, jómódú, polgárosodott, felvilágosult, református nemesi családba született, és mint minden burokban felnőtt gyereknek, hihetetlen biztonságérzete volt egész életében. Ebben talán Esterházy Péterhez tudnám hasonlítani: tudta, hogy kicsoda, mire képes, sok nyelven beszélt, a korban megszerezhető képzettség maximumát kapta, köszönhetően nővére férjének, a későbbi pápai református professzornak. Vály Ferenc számára küldetés volt a taníttatása. Én a Habsburgokhoz való viszonyt bonyolultabbnak látom. Az elmúlt évek kutatásai világítottak rá: Jókai már az 1850-es évek második felétől igazi világsztár – ezt például 25 évvel ezelőtt még én sem láttam világosan. A kortársak és a következő generáció számára Jókai sikere nagyon frusztráló lehetett, nehéz egy ennyire kiemelkedő szerző mellett, után kitűnni, felnőni – ami egyben magyarázata is számos, tényekkel alig vagy egyáltalán nem alátámasztható kritikának, vádnak, rágalomnak.
Farkas Evelin: Milyen terveitek vannak még Jókaival a közeljövőben? Van esetleg olyan projektetek, ami még az emlékévhez kapcsolódik?
Bényei Péter: Rövid távon – a már említett szuicid témájú tanulmányon túl – Lakner Lajos felkérésére a Sárga rózsátrendezem sajtó alá: a Déri Múzeum tulajdonában található a kisregény közelmúltban előkerült kézirata, ez alapján készül majd a kiadás. Ehhez a projekthez részben kapcsolódva most éppen egy Sárga rózsa-interpretációt írok, amely októberben, az Alföld folyóirat Jókai 200-as lapszámában jelenik meg. Még igen homályosan, de körvonalazódnak egy hosszabb távú Jókai-kutatás kontúrjai is: Jókai és a Jókai-korabeli pszichológia viszonyáról írt tanulmányom, a készülő interpretációk leágazásai és a legfrissebb olvasmányélményeim elgondolkodtatok azon, hogy valamiképpen számot vessek Jókai „realizmusának” kérdésével. Persze már maga a kérdésfelvetés is erősen terhelt a marxista irodalomtörténetírás hagyatéka miatt, ráadásul a realizmus stíluskategóriája is egyszerre definitív, lehatároló, s a végtelenségig tágítható, de most úgy érzem, sok mindent meg lehetne mutatni ebből a távlatból a Jókai-regények nagyon életeleven szituációkat színre vivő teljesítményéből. S persze Jókai maga is annyiszor (gyakran elég félszegen) próbált érvelni írásművészete realista jellemzői mellett, hogy már csak ezért is megér egy próbálkozást.
Hansági Ágnes: Ami közvetlenül előttünk áll, az októberben Balatonfüreden egy nemzetközi konferencia, ennek az eredményei remélhetőleg előbbre fognak vinni abban, hogy pontos képet alkothassunk Jókai világirodalmi státuszáról. Amin nagyon intenzíven dolgozunk, hogy végre legyen egy teljes Jókai-bibliográfia. Az 1960-as, 1970-es években sokak szerint a Jókai-életműkiadás tartotta el az Akadémiai Kiadót, ezért annyira gyorsan próbálták kiadni a köteteket, hogy egyszerűen nem volt idő elkészíteni a teljes bibliográfiát, valójában senki nem tudta, hogy melyek pontosan az életében megjelent szövegek. Rengeteg álnéven írt, és számos nem szignált novellája, cikke van, ezeknek a feltárásán dolgozunk, és remélem, hogy ebben sikerül komoly előrehaladást elérnünk.
(A fotókat Molnár Kitti készítette.)
A szöveg a 2025. június 15-én, a 96. Debreceni Ünnepi Könyvhét negyedik napján a Mélius Juhász Péter Könyvtárban elhangzott beszélgetés lejegyzett és szerkesztett változata.
Hozzászólások